A programadó vers, amely egy éles vallomással és ellentéttel indít („Mit nekem te zordon Kárpátoknak...”). A költő fentről lefelé haladva, mint egy sas, madártávlatból pásztázza a vidéket, majd fokozatosan közelít a földközeli mikroképekhez (a ménesekhez, a tanyákhoz és a búzamezőkhöz). A vers zárlatában az Alföld már nemcsak lakóhely, hanem a szülőföldhöz való hűség és a végső megnyugvás szakrális tere. [1, 2]